Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Kommunikációs placebo vagy valódi reformterápia? avagy: az állam nem a megoldás, hanem maga a probléma. Papp László Tamás, www.hirszerzo.hu, 2007. június 7. A mutatók kozmetikázásában jeleskedõ gyurcsányi adminisztráció a reform-elõkészítés halogatását a tökély határát súroló módon volt képes utólag igazolni hívei elõtt. Ez a törzsbázison belüli interaktivitás jobban mûködött a politikaundorban szenvedõ lakossággal való párbeszédnél. Miközben a kormányfõi PR-agytröszt gõzerõvel castingolja a lehetséges szóvivõket, felkent elemzõk javában osztályozzák a kabinet reklámvigyor-potenciálját. Lett is belõle olyan közhelyhalmaz, hogy csak gyõzzük eltakarítani, míg forgalmi akadályt nem képez.   Hogy csak egy gyöngyszemet idézzünk: „mivel stratégia híján megfelelõ eszközöket sem rendeltek a kommunikációhoz, hiányzott a kommunikációs stratégiai tervezés” – eme verbális panel és címeres társai a marketingvudu szócikk alatt összegezhetõek. Mely olyan dolgokat kérne számon a regnáló politikán, ami legfeljebb sámánguruk kumiszgõzös látomásaiban egzisztálhat, a valóság talaján aligha. Szakértõnknek persze igaza van, a tavalyi, Gyurcsány-marasztaló voks-zápor óta eltelt idõszakban a miniszterelnöknek lövése nem volt, mit akar reformfronton közönségkapcsolatilag.   De miért is lett volna? A nyilvánosság kondicionálásának mezején hadászati tervezést várni egy napi túlélésre berendezkedett koalíciótól olyan, mintha áradás idején a nyúlgáton homokzsákokkal rohangászó lakosságnak felvetnénk, mire ez a kapkodás jóemberek, tessenek leülni, és egy klimatizált irodahelyiségben szépecskén megalkotni a védmûhálózat-bõvítési projektet. Mire az egyik, cipekedéstõl kiveresedett arcú vízügyes nyilván ránk ordítana: „Kussoljál, gyógyegér, nem látod, mekkora szarban vagyunk?”   Hogyne látnánk. De tudta azt a régi-új kormány is már 2006 tavaszán (sõt, igazából már jóval elõbb). Ám Fletóék nem vágtak bele, tárcaközi csapatot összeverbuválva, a megszorítások részleteinek kidolgozásába. Ilyen erõvel ugyanis teleplakátolhatták volna a budai villanegyedtõl a határ menti aprófalvakig az országot, hogy „Jobban éltek, mint négy éve, de már nem sokáig.”   A büdzséstabilizáció utolsó szögig lebontott tervei ugyanúgy kiszivárognának, mint bármi, amely ennyire húsba vágó (mi több, csontig hatoló) intézkedéseket céloz. Kortesharc finisében pláne akad fõosztályvezetõ, aki – helyét kormányváltás esetére is biztosítandó – leszállít pár, ellenzéki kampányvideókban újrahasznosítható doksit. Az pedig egyenértékû lenne a politikai harakirivel. Mintha bevallanánk, hogy ország rongyos brifkója, köszöni szépen, egyáltalán nincs jól, sõt, dögrováson van.   A mutatók kozmetikázásában jeleskedõ gyurcsányi adminisztráció a reform-elõkészítés halogatását a tökély határát súroló módon volt képes utólag igazolni hívei elõtt. Ez a törzsbázison belüli interaktivitás jobban mûködött a politikaundorban szenvedõ lakossággal való párbeszédnél.   Elhitette velük ugyanis (aligha volt nehéz, mi több, a választási tusa hajrájában úgy félóráig talán maga is elhitte), hogy vannak/voltak naprakész forgatókönyveik, de fájdalom, dologtalanságra ítélte õket, hogy rettegtek: megtudja a Zorbán s visszajön. Akkor pedig sutba vágja az euróövezeti menetrendet, osztogatni kezd, és csõdbe navigálja az országot. Mindennek hazug voltát tisztán látták azok, akik önfelmentõ alibi gyanánt kiötlötték.     Esetleges gyõzelme után Viktor sem hajigálta volna a néptömegek sûrûjébe két marékkal a dohányt. Hisz a történet pont arról szól, hogy nincs mibõl közkontóra nábobot játszani. A nemzetközi pénzpiacok és hitelminõsítõk a felcsúti labdazsonglõr nyakára is szívbaj nélkül odarakták volna a nagykést. A Fidesz, hatalomra jutván nagyjából-egészébõl ugyanazt cselekedné, mint az ügyeletes kurzus. Mi több, Orbánnak könnyebb dolga lenne: tehetné, amit a blairizmus hazai pontifexe nem. A keserû pirulák lenyeletésének szünetében mutogathatna – jogosan amúgy – elõdjére, ráverve a balhé javarészét. Nem, Gyurcsány hazugságai porszemnyit sem voltak nemesebb indítékúak, mint riválisáéi. A hatalomban maradásért csinálta, ennyi. Csak hát ezt beismerni mégiscsak zsenánt lenne.   A reformokat már csak azért sem lehetett nagy ívû és hosszú távú szemléletmód mentén promotálni, mivel eleddig nem voltak. E sorok szerzõje itt kíván példás önkritikát gyakorolni. Ugyanis némiképp ludas benne, hogy azt a restriktív tüneti kezelést, ami tavaly óta zajlik – adó- és gázáremelés, néhány kórház és iskola bezárása, pár, névleg ingyenes szolgáltatás díjkötelessé tétele – reformszámba vettük. Pedig nem az.   Tény, a kormánypártoknak mindig volt hivatkozási alapja, miért is haboznak az érdemi lépésekbe belevágni. Második ciklusuk kezdetén lefoglalta õket a tárcák újraelosztása. Aztán rögtön jött az önkormányzati választás és a fõvárosi huligándzsembori – tévéostromtól kordonbontásig. A kataklizma nagyságú belpolitikai földindulás elfedte a tényt, hogy ami új reformkor címén zajlik (az egészségügyi finanszírozás volumenkorlátja, reménytelen kísérletezés a monopolhelyzetû OEP biztosítóvá tételére, a fenntarthatatlan nyugdíjrendszer bevételnöveléssel való idõleges konzerválása) valójában pusztán elodázása a beismerésnek: a toldozni-foldozni próbált állam nem a megoldás, hanem maga a probléma.   A kabinet üzenetei a kényszer szülte gazdaságpolitikai tûzoltást próbálták a meggyõzõdésbõl vállalt társadalomfilozófiai fordulatként eladni. Mivel a rohammentõben csak stabilizálni lehet a beteg állapotát, mindez eddig tolerálható volt. De a reformklinikán immár záros határidõn belül dönteni kell: nekilátunk a terápiának vagy – a médiareprezentációt placebóként használva – meghagyjuk a hitében, hogy az eddigi fiskális szúnyogcsípéseknél nagyságrendekkel fájdalmasabb kezelés hiányában is gyógyulásnak indul.   Már ha a jajgatástól mentes tetszhalált annak gondoljuk.   Papp László Tamás Kommunikációs placebo vagy valódi reformterápia? avagy: az állam nem a megoldás, hanem maga a probléma., www.hirszerzo.hu, 2007. június 7.